Az első fejezet fordítása már kikerült korábban, és most megérkezett a második is. Ez kicsit hosszabb, mint az első volt, így több időbe telt a fordítás, de csak elkészültem vele.
Fordítás:
"Mikor kiléptek a folyosóra,
Stephen akkor látta meg az első gyereket, mióta csak megérkezett ide. Egy
lányt. Barna haja volt és mintha idősebb lett volna nála. Nehéz volt
megmondani, hisz csak egy röpke pillantást vethetett rá, ahogy egy nő bekísérte
őt az övé melletti szobába. Az ajtó épp akkor csukódott be, mikor a kísérője és
ő elhaladtak mellette, és akkor pillantotta meg a fehér háttérre felírt szót:
31K.
- Theresa-nak nem okozott gondot
elfogadni az új nevét. – mondta a zöld ruhás férfi, ahogy egyre beljebb
haladtak a folyosón. – De persze gondolom csak azért, mert annyira el akarta
felejteni a korábbit.
- Mi volt az? – kérdezte meg
Stephen és némi udvariasságot is belecsempészett a hangjába. Ezt különösen
tudni akarta. Ha a lány ilyen hamar feladta, akkor az ő nevéhez is ragaszkodni
fog ezután, mintegy barátnak tett szívesség gyanánt.
- Elég nehéz lesz elfelejteni a
saját nevedet is. – jött a válasz. – Nem akarlak még eggyel leterhelni.
Sosem fogom elfelejteni, mondogatta magának Stephen. Soha.
Valahol a tudata mélyén rájött,
hogy már most megváltoztatta a korábbi kijelentését, de épp csak egy kissé. Ahelyett,
hogy ahhoz ragaszkodott volna, hogy Stephennek hívják, inkább csak megígérte
magának, hogy sosem felejti el. Máris feladta volna? Nem! Majdnem elkiáltotta
magát.
- Magát hogy hívják? – kérdezte
meg figyelemelterelés gyanánt.
- Randall Spilker. – mondta a
férfi miközben haladt tovább előre. Befordultak egy sarkon és a liftek előtt
találták magukat. – Évekkel ezelőtt én sem voltam ilyen szemét, higgy nekem. A
világ és az emberek, akiknek dolgozom… - körbemutatott maga körül. -… a
szívemet egy nagy fekete ürességgé változtatták. Szerencsétlenségedre.
Stephen nem válaszolt, mert épp
azon gondolkozott, hogy hova tartanak. Beléptek a liftbe, mikor az megzörrent
és összezárult az ajtaja.
Stephen egy fura székben ült,
melynek beépített részei hozzányomták ahhoz a lábait és a hátát. Mindössze
körömnyi méretű vezeték nélküli szenzorokat csatlakoztattak a halántékához, a
nyakához, a kezéhez, a könyökéhez és a mellkasához. A kijelzőre nézett maga
mellett, ami épp adatokat gyűjtött, kattogva és sípolva. A felnőtt pizsamát
viselő férfi mellé ült, hogy figyelje őt, a bokája majdnem hozzáért
Stephenéhez.
- Sajnálom, Thomas. Általában
tovább várunk, mielőtt erre kerül a sor. – mondta Randall. Kedvesebbnek
hangzott, mint a folyosón, vagy mint Stephen szobájában. – Több időt adnánk
számodra, hogy önként fogadd el az új neved, mint ahogy Teresa tette. De az idő
manapság igazi luxuscikknek számít.
Egy vékony kis ezüst valamit
emelt fel, ami keresztülfont egy másikat, és ami egy borotvaéles pontban
vékonyodott el.
- Ne mozogj. – mondta Randall,
ahogy előrehajolt, mintha Stephen fülébe akarna súgni valamit. Mielőtt
kérdezhetett volna tőle, egy éles fájdalmat érzett a nyakánál éppen az álla
alatt. Aztán valamilyen fura vibrálást érzett a torkában. Felszisszent, de az
egész olyan gyors volt, amilyen gyorsan elkezdődött, és aztán már semmi mást
nem érzett csak a mellkasát szorongató félelmet.
- Mi volt ez? – hebegte. –
próbált felkelni a székből, holott hozzá volt kötözve.
Randall visszanyomta a székbe.
Könnyű dolga volt, hisz kétszer nagyobb volt nála.
- Egy fájdalom szimulátor. Ne
aggódj, majd feloldódik és kiürül a szervezetedből. Előbb vagy utóbb. Addigra
már nem is lesz rá többé szükséged. – vállat vont. Mit tehetnél? – De újra megcsinálhatjuk ugyanezt, ha szükségessé
teszed számunkra. Most pedig nyugodj le.
Stephen nehezen szedte össze a
magát:
- Mit csinál ez velem?
- Nos, ez attól függ… Thomas. Hosszú út áll még előttünk.
Mindenki előtt. De ma, ebben a percben, lerövidíthetjük ezt az utat. Egy kis
ösvényen keresztül az erdőn át. Csak annyit kell tenned, hogy megmondod a
nevedet.
- Ez könnyű. Stephen.
Randall a tenyerébe temette az
arcát.
- Csináld. – mondta, de a hangja
alig volt több egy halk suttogásnál.
Eddig a percig Stephen nem ismert
más fájdalmat a gyerekorri sebeken és horzsolásokon kívül. És most mégis
érezte, ahogy a forróság felrobban az egész testében, mikor a gyötrelem
keresztülszáguldott a vénáin és az izmain, nem voltak szavak leírni a
fájdalmat, meg sem tudta érteni. Csak a sikoly maradt, ami majdnem elért a
saját füléig is, mielőtt az agya leállt volna és megmentette volna ettől.
Stephen nehezen lélegezve és
izzadságban fürödve tért magához. Még mindig a fura székben ült, de valamikor
hozzá kötözték vékony bőrpántokkal. Minden idegszála a Randall és a masinája
által okozott fájdalom utóhatásaitól szenvedett.
- Mi… - suttogta Stephen, és
krákogott egyet. A torka égett, ami mindent elárult számára arról, hogy
mennyire sikoltott a kiesett idő előtt. – Mi? – ismételte meg és az agya
megpróbálta összerakni a történteket.
- Megpróbáltam elmondani, Thomas.
– mondta Randall talán némi együttérzéssel a hangjában. Talán megbánással. –
Nincs időnk szórakozni. Nagyon sajnálom. De tényleg. Mégis újra meg kell
próbálnunk. Úgy hiszem mostanra már megérted, hogy nem blöffölök. Mindenki
számára fontos, hogy elfogadd az új nevedet. – a férfi elnézett és egy ideig
szünetet tartott, ahogy az ajtót bámulta.
- Hogy képesek bántani engem? – kérdezte
Stephen a kiszáradt torkával. – Csak egy kisgyerek vagyok. – fiatal vagy sem,
tudta milyen szánalmasan hangzott mindez.
Stephen azt is tudta, hogy a
felnőttek a szánalmasságra több módon reagálhatnak. Talán megolvad a jeges
szívük és meghátrálnak. Vagy a bűntudat kezdi el őket égetni belülről, amitől
megszüntetik a forróságát. Randallnél az utóbbi történt és kipirult az arca,
ahogy válaszolt:
- Csak el kell fogadnod a nevet!
Nem fogok veled tovább játszani. Mi a neved?
Stephen nem volt ostoba, tettetni
fog egy ideig.
- Thomas. A nevem Thomas.
- Nem hiszek neked. – válaszolta
Randall, a szemei sötét mélységek. – Újra!
Stephen válaszolni akart, de
Randall nem is hozzá szólt. A fájdalom visszatért, erősebben és gyorsabban.
Alig tudta felfogni a gyötrelmet, mikor elsötétült a világ.
- Mi a neved?
Stephen alig tudott beszélni:
- Thomas.
- Nem hiszek neked.
- Ne! – nyöszörgött.
A fájdalom nem volt többé
meglepetés, sem a sötétség, ami azt követte.
- Mi a neved?
- Thomas.
- Azt szeretném, hogy sose
felejtsd el.
- Ne! – kiáltotta, ahogy remegve
zokogott.
- Mi a neved?
- Thomas?
- Van másik neved is?
- Nem. Csak a Thomas.
- Hívott bárki is máshogyan?
- Nem. Csak Thomasnak.
- El fogod valaha felejteni ezt a
nevet? Használni fogsz valami mást?
- Nem.
- Oké. Akkor adok még egy utolsó
emlékeztetőt.
Később ismét az ágyában feküdt
összegömbölyödve. A kinti világ távolinak tűnt, csendesnek. Elfogytak a könnyei
és a teste néma lett, kivéve azt a kis borzongást. Mintha a teljes lénye mély
álomba zuhant volna. Maga elé képzelte Randallt, ahogy a harag és bűntudat
valamiféle halálos dühvel keveredett groteszk maszkká változtatta az arcát,
amint éppen fájdalmat okozott neki.
Sosem felejtem el, mondogatta magának. Sosem szabad elfelejtenem.
És akkor az agya legmélyén egy
nagyon ismerős kijelentés jutott eszébe újra és újra. Habár nem tudta volna
megmondani, hogy mi, de valami mintha megváltozott volna benne.
Thomas, Thomas, Thomas. A nevem Thomas."
Forrás: saját fordítás
