The Fever Code: az első fejezet magyar fordítása

Nem olyan régen már kitettem a The Fever Code online felkerült első két fejezetét angolul, és ígértem hozzá magyar fordítást is. Nos, elkészültem az első fejezettel. amit most hozok is nektek. Amint kész a második fejezet, az is érkezni fog. (Előre elnézést az apró hibákért és a helyenkénti fura fogalmazásért, de nem vagyok profi műfordító.)

Fordítás:

"Stephen, Stephen, Stephen. A nevem Stephen.

Újra és újra ismételgette magában az utolsó két napban, mióta csak elszakították az édesanyjától. Minden utolsó pillanatra emlékezett arról a napról, minden könnycseppre, amit az édesanyja ejtett érte, minden szóra és a meleg ölelésére. Igaz, hogy fiatal volt, de tudta, hogy ennek így kellett lennie. Látta, ahogy az édesapja elmerül az őrületben, ahogy a harag egyre veszélyesebbé tette. Nem tudta volna még egyszer végignézni ugyanezt az édesanyjával.

Mégis megszakadt a szíve, mert el kellett válniuk. Egy óceán mélyére süllyedt, ami fagyos volt, és aminek soha nincs vége. Az ágyon fekszik a kis szobájában, lába felhúzva a mellkasához, szeme csukva, összegömbölyödve, mint valami labda, ami talán segíthetne neki elaludni. De mióta csak elragadták, az álom csupán sötét felhőkből és sikító szörnyetegekből állt. Koncentrálnia kell.

Stephen, Stephen, Stephen. A nevem Stephen.

Rájött, hogy csakis két dologba kapaszkodhat, az emlékeibe és a saját nevébe. Az elsőt biztosan nem tudják tőle elvenni, de a másodikat már megpróbálták. Két napja próbálják arról győzködni, hogy fogadja el az új nevét, a Thomast. Ellenáll nekik, és továbbra is ragaszkodik ahhoz a hét betűhöz, amit a saját vére választott neki. Mikor a fehér kötényes emberek Thomasnak szólították, akkor nem válaszolt nekik, úgy tett, mintha nem hallaná őket vagy mintha valaki máshoz beszélnének. Nem volt olyan egyszerű így tennie, mikor csak ketten voltak a szobában, és általában ez volt a helyzet.

Stephem öt éves sem volt, mégis csak sötétséget és fájdalmat látott a világból. És aztán magukkal vitték ezek az emberek. Úgy tűnt mindenáron meg akarják vele értetni, hogy a dolgok csakis rosszabbra fordulhatnak, minden egyes leckét nehezebb volt megtanulni, mint az előtte lévőt.

Megzörrent az ajtó, aztán hirtelen kinyílt. Egy férfi jött be, aki egy zöld színű, felnőtt pizsama jellegű egyberuhát viselt. Stephen meg akarta mondani neki, hogy milyen röhejesen fest, de az utóbbi néhány társalgásaik miatt úgy döntött, inkább megtartja magának a véleményét. A türelmük nem tart már sokáig. Inkább gyorsan behunyta a szemét.

- Thomas, gyere velem. – mondta a férfi.

Stephen, Stephen, Stephen. A nevem Stephen.

Nem mozdult meg. Zárva tartotta a szemeit és bízott abban, hogy az idegennek nem tűnt fel, hogy kikukucskált felé, mikor az belépett az ajtón. Minden alkalommal másik ember jött. Egyik se volt vele ellenséges, de nem is voltak valami kedvesek. Mindegyik távolságtartó volt, a gondolataik messzi jártak, távol az ágyon ülő kisfiútól. A férfi újra megszólalt és nem is próbálta elrejteni a hangjába vegyülő türelmetlenséget:

- Thomas, kelj fel. Nincs időm játékokra, oké? Azzal nyüstölnek minket, hogy készítsünk elő mindent, és úgy hallottam egyike vagy az utolsóknak, akik nem hajlandóak elfogadni az új nevüket. Inkább tarts egy kis szünetet, fiam. Most komolyan ezért akarsz harcolni? Azok után, hogy megmentettünk attól, ami odakint van?

Stephen rákényszerítette magát, hogy ne mozduljon, és ennek eredményeként se tudta elérni, hogy úgy tűnjön, mintha aludna. Visszatartotta a lélegzetét egészen addig, amíg rá nem kényszerült, hogy vegyen egy nagy levegőt. Mikor feladta, akkor a hátára gördült és az idegen halott szemébe nézett.

- Hülyén néz ki. – mondta a fiú végül.

A férfi megpróbálta elrejteni a meglepettségét, de nem sikerült neki, és csodálkozás futott át az arcán:

- Tessék?

A harag hirtelen lobbant fel Stephenben.

- Azt mondtam, hogy hülyén néz ki. Röhejes ez a zöld pizsama. És hagyja a színjátékot. Nem fogom megtenni azt, amire rá akar venni. És biztosan nem veszek fel semmi olyasmit, amit maga visel. És ne hívjon Thomasnak. A nevem Stephen.

Mindezt egy szuszra mondta el, így a végén újra vennie kellett egy nagy levegőt, de bízott benne, hogy ez nem rontotta el a pillanatot. Hogy nem tűnt tőle gyengének.

A férfi nevetni kezdett, de inkább csak szórakozásból, mint lenézésből. Stephennek ettől hirtelen dobálozó kedve támadt.

- Megmondták, hogy neked… - a férfi szünetet tartott és lenézett a kezében tartott notepadre. -… egészen elbűvölő gyermeki viselkedésed van. Gondolom, csak én nem vettem észre.

- Az még azelőtt volt, hogy azt mondták, meg akarják változtatni a nevemet. – válaszolta Stephen. – A nevet, amit az anyukám és az apukám adott nekem. Azt a nevet, amit maguk elvettek tőlem.

- Arról az apáról beszélsz, aki megőrült? – kérdezte a férfi. – Arról az apáról, aki annyira beteg volt, hogy majdnem halálra verte az anyádat? És arról az anyáról, aki megkért, hogy vigyünk el téged? Az anyáról, aki napról-napra betegebb lett? Azokról a szülőkről?

Stephen kimelegedett az ágyban, de nem szólt semmit. A zöld ruhás látogatója közelebb jött az ágyhoz, és leguggolt hozzá.

- Nézd, te csak egy gyerek vagy. Nyilvánvalóan okos. Igazán okos. És immunis vagy a Kitörésre. Sok minden vár még rád.

Stephen meghallotta a figyelmeztetést a férfi hangjában. Bármi is jön eztán, nem lesz kellemes.

- El kell fogadnod a veszteségeket, és fontosabb dolgokra kell gondolnod magadon kívül. – folytatta. – Ha pár éven belül nem találjuk meg a gyógymódot, akkor vége az emberiségnek. Most pedig megmondom mi fog történni, Thomas. Fel fogsz kelni. Ki fogsz velem sétálni azon az ajtón. És nem kérlek meg rá még egyszer.

A férfi várt egy pillanatig, miközben a szeme sem rebbent, majd kiegyenesedett és elindult kifelé. Stephen felállt. Követte a férfit az ajtón át."

Forrás: saját fordítás