The Fever Code: a második fejezet magyar fordítása

Az első fejezet fordítása már kikerült korábban, és most megérkezett a második is. Ez kicsit hosszabb, mint az első volt, így több időbe telt a fordítás, de csak elkészültem vele.

Fordítás:
"Mikor kiléptek a folyosóra, Stephen akkor látta meg az első gyereket, mióta csak megérkezett ide. Egy lányt. Barna haja volt és mintha idősebb lett volna nála. Nehéz volt megmondani, hisz csak egy röpke pillantást vethetett rá, ahogy egy nő bekísérte őt az övé melletti szobába. Az ajtó épp akkor csukódott be, mikor a kísérője és ő elhaladtak mellette, és akkor pillantotta meg a fehér háttérre felírt szót: 31K.

- Theresa-nak nem okozott gondot elfogadni az új nevét. – mondta a zöld ruhás férfi, ahogy egyre beljebb haladtak a folyosón. – De persze gondolom csak azért, mert annyira el akarta felejteni a korábbit.

- Mi volt az? – kérdezte meg Stephen és némi udvariasságot is belecsempészett a hangjába. Ezt különösen tudni akarta. Ha a lány ilyen hamar feladta, akkor az ő nevéhez is ragaszkodni fog ezután, mintegy barátnak tett szívesség gyanánt.

- Elég nehéz lesz elfelejteni a saját nevedet is. – jött a válasz. – Nem akarlak még eggyel leterhelni.

Sosem fogom elfelejteni, mondogatta magának Stephen. Soha.

Valahol a tudata mélyén rájött, hogy már most megváltoztatta a korábbi kijelentését, de épp csak egy kissé. Ahelyett, hogy ahhoz ragaszkodott volna, hogy Stephennek hívják, inkább csak megígérte magának, hogy sosem felejti el. Máris feladta volna? Nem! Majdnem elkiáltotta magát.

- Magát hogy hívják? – kérdezte meg figyelemelterelés gyanánt.

- Randall Spilker. – mondta a férfi miközben haladt tovább előre. Befordultak egy sarkon és a liftek előtt találták magukat. – Évekkel ezelőtt én sem voltam ilyen szemét, higgy nekem. A világ és az emberek, akiknek dolgozom… - körbemutatott maga körül. -… a szívemet egy nagy fekete ürességgé változtatták. Szerencsétlenségedre.

Stephen nem válaszolt, mert épp azon gondolkozott, hogy hova tartanak. Beléptek a liftbe, mikor az megzörrent és összezárult az ajtaja.

Stephen egy fura székben ült, melynek beépített részei hozzányomták ahhoz a lábait és a hátát. Mindössze körömnyi méretű vezeték nélküli szenzorokat csatlakoztattak a halántékához, a nyakához, a kezéhez, a könyökéhez és a mellkasához. A kijelzőre nézett maga mellett, ami épp adatokat gyűjtött, kattogva és sípolva. A felnőtt pizsamát viselő férfi mellé ült, hogy figyelje őt, a bokája majdnem hozzáért Stephenéhez.

- Sajnálom, Thomas. Általában tovább várunk, mielőtt erre kerül a sor. – mondta Randall. Kedvesebbnek hangzott, mint a folyosón, vagy mint Stephen szobájában. – Több időt adnánk számodra, hogy önként fogadd el az új neved, mint ahogy Teresa tette. De az idő manapság igazi luxuscikknek számít.

Egy vékony kis ezüst valamit emelt fel, ami keresztülfont egy másikat, és ami egy borotvaéles pontban vékonyodott el.

- Ne mozogj. – mondta Randall, ahogy előrehajolt, mintha Stephen fülébe akarna súgni valamit. Mielőtt kérdezhetett volna tőle, egy éles fájdalmat érzett a nyakánál éppen az álla alatt. Aztán valamilyen fura vibrálást érzett a torkában. Felszisszent, de az egész olyan gyors volt, amilyen gyorsan elkezdődött, és aztán már semmi mást nem érzett csak a mellkasát szorongató félelmet.

- Mi volt ez? – hebegte. – próbált felkelni a székből, holott hozzá volt kötözve.

Randall visszanyomta a székbe. Könnyű dolga volt, hisz kétszer nagyobb volt nála.

- Egy fájdalom szimulátor. Ne aggódj, majd feloldódik és kiürül a szervezetedből. Előbb vagy utóbb. Addigra már nem is lesz rá többé szükséged. – vállat vont. Mit tehetnél? – De újra megcsinálhatjuk ugyanezt, ha szükségessé teszed számunkra. Most pedig nyugodj le.

Stephen nehezen szedte össze a magát:

- Mit csinál ez velem?

- Nos, ez attól függ… Thomas. Hosszú út áll még előttünk. Mindenki előtt. De ma, ebben a percben, lerövidíthetjük ezt az utat. Egy kis ösvényen keresztül az erdőn át. Csak annyit kell tenned, hogy megmondod a nevedet.

- Ez könnyű. Stephen.

Randall a tenyerébe temette az arcát.

- Csináld. – mondta, de a hangja alig volt több egy halk suttogásnál.

Eddig a percig Stephen nem ismert más fájdalmat a gyerekorri sebeken és horzsolásokon kívül. És most mégis érezte, ahogy a forróság felrobban az egész testében, mikor a gyötrelem keresztülszáguldott a vénáin és az izmain, nem voltak szavak leírni a fájdalmat, meg sem tudta érteni. Csak a sikoly maradt, ami majdnem elért a saját füléig is, mielőtt az agya leállt volna és megmentette volna ettől.

Stephen nehezen lélegezve és izzadságban fürödve tért magához. Még mindig a fura székben ült, de valamikor hozzá kötözték vékony bőrpántokkal. Minden idegszála a Randall és a masinája által okozott fájdalom utóhatásaitól szenvedett.

- Mi… - suttogta Stephen, és krákogott egyet. A torka égett, ami mindent elárult számára arról, hogy mennyire sikoltott a kiesett idő előtt. – Mi? – ismételte meg és az agya megpróbálta összerakni a történteket.

- Megpróbáltam elmondani, Thomas. – mondta Randall talán némi együttérzéssel a hangjában. Talán megbánással. – Nincs időnk szórakozni. Nagyon sajnálom. De tényleg. Mégis újra meg kell próbálnunk. Úgy hiszem mostanra már megérted, hogy nem blöffölök. Mindenki számára fontos, hogy elfogadd az új nevedet. – a férfi elnézett és egy ideig szünetet tartott, ahogy az ajtót bámulta.

- Hogy képesek bántani engem? – kérdezte Stephen a kiszáradt torkával. – Csak egy kisgyerek vagyok. – fiatal vagy sem, tudta milyen szánalmasan hangzott mindez.

Stephen azt is tudta, hogy a felnőttek a szánalmasságra több módon reagálhatnak. Talán megolvad a jeges szívük és meghátrálnak. Vagy a bűntudat kezdi el őket égetni belülről, amitől megszüntetik a forróságát. Randallnél az utóbbi történt és kipirult az arca, ahogy válaszolt:

- Csak el kell fogadnod a nevet! Nem fogok veled tovább játszani. Mi a neved?

Stephen nem volt ostoba, tettetni fog egy ideig.

- Thomas. A nevem Thomas.

- Nem hiszek neked. – válaszolta Randall, a szemei sötét mélységek. – Újra!

Stephen válaszolni akart, de Randall nem is hozzá szólt. A fájdalom visszatért, erősebben és gyorsabban. Alig tudta felfogni a gyötrelmet, mikor elsötétült a világ.

- Mi a neved?

Stephen alig tudott beszélni:

- Thomas.

- Nem hiszek neked.

- Ne! – nyöszörgött.

A fájdalom nem volt többé meglepetés, sem a sötétség, ami azt követte.

- Mi a neved?

- Thomas.

- Azt szeretném, hogy sose felejtsd el.

- Ne! – kiáltotta, ahogy remegve zokogott.

- Mi a neved?

- Thomas?

- Van másik neved is?

- Nem. Csak a Thomas.

- Hívott bárki is máshogyan?

- Nem. Csak Thomasnak.

- El fogod valaha felejteni ezt a nevet? Használni fogsz valami mást?

- Nem.

- Oké. Akkor adok még egy utolsó emlékeztetőt.

Később ismét az ágyában feküdt összegömbölyödve. A kinti világ távolinak tűnt, csendesnek. Elfogytak a könnyei és a teste néma lett, kivéve azt a kis borzongást. Mintha a teljes lénye mély álomba zuhant volna. Maga elé képzelte Randallt, ahogy a harag és bűntudat valamiféle halálos dühvel keveredett groteszk maszkká változtatta az arcát, amint éppen fájdalmat okozott neki.

Sosem felejtem el, mondogatta magának. Sosem szabad elfelejtenem.

És akkor az agya legmélyén egy nagyon ismerős kijelentés jutott eszébe újra és újra. Habár nem tudta volna megmondani, hogy mi, de valami mintha megváltozott volna benne.

Thomas, Thomas, Thomas. A nevem Thomas."

Forrás: saját fordítás