The Fever Code: újabb részlet a könyvből! (+magyar fordítás!)

Most van Amerikában éppen a Comic-Con, és James Dashner is részt vesz rajta a hamarosan megjelenő új könyve, a The Fever Code kapcsán. Kaptunk is tegnap egy újabb részletet a szeptember 27-én érkező könyvből, amit hozok is nektek.

CHAPTER 22

226.03.09 | 8:12 p.m.

Even though Thomas’s and Teresa’s doors had remained unlocked, Thomas knew they were being observed, and that they were still feeling the aftermath of their trip outside. They’d tried to sneak out to meet their friends a few times since that night, but the moment they left their rooms a guard would appear and kindly but firmly tell them to “Please go back. It’s for your own good.” Always, everything was for their own good.

And even though they didn’t have the best gourmet chef in the world, food was one of the few things Thomas looked forward to in life. At the very least, WICKED considered quantity more important than quality, and that was just fine with Thomas. Growing like crazy, he was always hungry.

But maybe he’d have more than food to get excited about very soon.

Teresa, learning more and more about computers and information systems — their studies track had been diverging lately, becoming more specialized — had been told that the physical construction of the mazes was almost complete and WICKED would soon be ready for their help with things like programming the false sky and testing the optical-illusion systems. Aris and Rachel, two people they still hadn’t met, were also on the work schedule.

Teresa had a knack for the computer systems side of things, so that was where most of her training took place. And she was much, much better at it than they knew.)

Much better.

We can do it, she said one morning, waking him up from a dead sleep.

Thomas rubbed his eyes groggily, not bothering to ask her what she meant. She’d tell him soon enough. She always did.

I know the security camera system like the back of my hand now. I’ve cued up all the recordings we need to loop for the night, then backtracked and erased my movements. It’s all set up.

Thomas was totally awake in an instant. His excitement made him almost laugh with happiness, but he was also scared to death. Their punishment the last time they were caught out of their rooms — the Crank pits — still haunted him, but after so long without his friends, he was desperate to try anything.

Are you sure we won’t get caught? he asked.

Very sure. I know where the guards are stationed. Everyone else will be asleep. And the lighting at night is so low that it will be really hard for someone to notice the loops. We’ll be okay.

One hundred percent okay?

Ninety-nine.

Good enough for me.

Then we go exploring tonight.

Open your door in twenty seconds, she told him just after midnight. I want to be in your room as fast as possible.

Thomas did exactly as she instructed, and less than half a minute later she joined him inside his quarters. It was the first time someone other than a WICKED employee had gone past his door. He surprised her — and himself — by pulling her into a fierce hug, squeezing her like she’d disappear if he let go. Thankfully, she returned the effort just as strongly.

Man, it’s good to see you, he said, still speaking with his mind, he’d grown so used to it.

She responded by hugging him even tighter.

Eventually, sadly, they let go. He sat on the bed and she sat at his desk.

“Let’s give it a few minutes, make sure the first loop is working,” Teresa said to him, smiling with anticipation. He’d never seen her so full of energy and excitement.

“What will we do if they catch us?” Thomas asked, relieved to use his real voice with her again. “This might set us back. I mean, we’ll be working more on the mazes and stuff. Are we sure we want to risk it? What if they take it away?”

He didn’t know why he bothered. Teresa answered only by rolling her eyes. They were going to explore and that was that.

After a few minutes of silence, Teresa spoke into his mind.

Let’s go, she said. And let’s stick to the telepathy just in case. The video will work great, but who knows who might hear us if we’re talking out loud. We can only speak if we run into our friends, and then only whisper. Sound good?

Sounds like a plan, he replied.

They opened the door to his room, looked both ways, then went for it.

I’ve got it all timed, Teresa said. When I say we have to leave for the next area, no arguing. Or else someone is going to catch us when the loops run out. 

Thomas merely nodded, and then they were running, his chest on fire.

A few turns, a trip through the elevator, a few more turns, always pausing to peek around corners, make sure no one was wandering the halls.

Their first stop was the sector of Group B. The goal was to meet Aris and Rachel — they had placards on their doors just like Thomas’s and Teresa’s. But when Teresa knocked on Aris’s door, there was no answer. They tried Rachel’s. Again, no response.

Teresa spoke with their special ability. These guys are either heavy sleepers, extremely obedient, or they’re out breaking the rules just like us.

Thomas nodded. Oh well. Should we go say hi to Newt and them now?

Teresa nodded and he took the lead, winding through the halls and stairways, glad for the dimmed lighting. Teresa communicated the pattern she’d set up with the camera loops to figure out the best route, and where to stop and wait. Finally they turned the last corner before the Group A sector and stopped dead. Thomas sucked in a breath. There was a young boy in the hall; he had to be only seven or eight years old, and was a little on the pudgy side. He sat with his back against the wall, arms wrapped around his knees. Tears covered his face. When he saw Thomas and Teresa, he went as pale as the moon and jumped to his feet.

“I’m s-s-sorry,” he stuttered. “P-p-please don’t tell on me.”

Thomas slowly crossed the distance between them and put a hand on the boy’s shoulder, trying to reassure him. “It’s okay, man, we’re just like you. Nothing to worry about.”

“What’s your name?” Teresa asked. Their whole plan was now in jeopardy, but the kid seemed so young, so innocent, so scared.

The boy burst into another round of tears, then answered through one of his sobs.

“They’re making me call myself Charles

”Thomas shook his head. “Well, that’s lame. We’re going to call you Chuck.”


Fordítás:

22. fejezet

226.03.09. 8:12 p.m.

Habár Thomas és Teresa ajtaja többé nem volt zárva, Thomas tudta, hogy megfigyelik őket, miközben még mindig az odakint tett túra utóhatásaival küszködtek. Már megpróbáltak néhányszor kiszökni ezen az estén, hogy találkozzanak a barátaikkal, de abban a percben, hogy elhagyták a szobájukat egy őr tűnt fel és udvariasan, de komolyan így szólt: „Kérlek, menjetek vissza. Csak a biztonságotok érdekében.” Mindig, minden erről szólt.

Igaz, hogy nem a világ legjobb szakácsa főzött rájuk, mégis az étel volt Thomas számára az, amit leginkább várt. Habár a VESZETT a mennyiségre nagyobb figyelmet fordított, mint a minőségre, Thomasnak így is megfelelt. Mivel nagyon gyorsan nőtt, folyton éhes volt. De hamarosan a kajánál többre lesz szüksége ahhoz, hogy ne unatkozzon tovább.

Teresa, aki egyre többet tanult meg a számítógépekről és az információs rendszerekről – a tanulmányaik kezdtek eltérni, egy adott specifikus területre – úgy hallotta, hogy az útvesztő fizikai felépítését már majdnem teljesen megtervezték, és hogy a VESZETT hamarosan a segítségüket fogja kérni a hamis égbolt programozásában és az optikai csalódási rendszer tesztelésében. Aris és Rachel, két ember, akikkel még nem találkoztak, szintén ezen fog majd dolgozni.

Teresa-nak volt egy trükkje a számítógépes rendszerekkel kapcsolatban, legalábbis azzal, amelyiken a tanulása zajlott. És sokkal, de sokkal jobb bolt benne annál, mint azt mások valaha is sejtették. Sokkal jobb.

Meg tudnánk csinálni, mondta egyik reggel, miközben ezzel ébresztette Thomast egy mély álomból. Thomas álmosan törölte meg a szemeit, és meg sem kérdezte, mire gondol. Úgyis mindjárt elmondja. Mindig így tesz.

Úgy ismerem a biztonsági rendszert, mint a saját tenyeremet. Meg van az összes felvétel, amit ma este kell levetíteni. Aztán visszamentem és kitöröltem az előzményeimet. Minden el van rendezve.

Thomas rögtön teljesen felébredt. Annyira izgatott lett, hogy majdnem nevetni kezdett, de egyben halálra is rémült. A legutóbbi büntetésük még mindig üldözte őt, amit akkor kaptak, mikor legutoljára elkapták őket a Buggyant gödörnél. De olyan régóta nem járt már a barátainál, hogy bármire hajlandó lett volna.

Biztos, hogy nem kapnak el minket?, kérdezte.

Totál biztos. Tudom, hogy merre állomásoznak az őrök. Mindenki más aludni fog. És este olyan kevés világítás van, hogy a csalást senki se fogja észrevenni. Minden rendben lesz.

100%-osan biztos?

99%.

Nekem megfelel.

Akkor ma este indul a felfedezőtúra.

20 másodpercen belül nyisd kis az ajtód, mondta Teresa nem sokkal éjfél után. Gyorsan be akarok a szobádba jutni.

Thomas éppen úgy tett, ahogy a másik utasította, és alig egy fél percen belől a lány már ott is volt a hálótermében. Ez volt az első alkalom, hogy nem egy VESZETT munkatárs lépte át az ajtajának a küszöbét. Thomas magát is meglepte – meg Teresa-t is – mikor szorosan magához ölelte, mintha attól félne, hogy eltűnik, ha elengedi. Szerencsére, Teresa ugyanilyen erősen viszonozta a dolgot.

De jó téged újra látni, mondta neki még mindig az elméjében beszélve, amihez már teljesen hozzászokott.

Teresa egy még erősebb öleléssel válaszolt. Végül aztán elengedték egymást. Thomas az ágyra ült, míg Teresa az asztalhoz.

- Várjunk pár percet, hogy biztosan megfelelően működik-e a kamera. – mondta Teresa egy izgatott mosollyal. Még sosem látta őt ennyire tele energiával és izgatottsággal.

- Mi lesz, ha elkapnak minket? – kérdezte meg Thomas megkönnyebbülten, hogy végre a saját hangját használhatja. - Talán visszavetne minket. Mármint egyre többet dolgozhatunk az útvesztőn és a többi dolgon. Biztos, hogy kockáztatni szeretnénk mindezt? Mi lesz, ha elveszik mindezt tőlünk?

Thomas nem tudta, miért érdekelte ez ennyire, de Teresa csak egy szemforgatással válaszolt. Úgyis elindulnak felfedezni és ez a lényeg. Néhány percnyi csend után, Teresa újra a fejében szólalt meg.

Indulás, mondta. És maradjunk inkább most a telepátiánál. A videó működni fog, de ha hangosan beszélünk, akkor ki tudja, hogy ki hallhat meg minket. Csak akkor beszéljünk, ha megtaláljuk a barátainkat és akkor is suttogjunk inkább. Jó lesz így?

Nekem megfelel, válaszolta Thomas.

Kinyitották a szoba ajtaját, kinéztek mind a két irányba, majd elindultak.

Mindent jól időzettem, mondta Teresa. Mikor azt mondom, hogy menjünk tovább a következő területre, akkor semmi vita. Különben valaki biztos elkap minket, ha a videó időzítése lejár.

Thomas bólintott, majd futni kezdtek, és a szíve máris majd kiugrott a helyéről. Néhány kanyar, aztán túl a liften és még több kanyaron át, mindig megálltak egy kicsit figyelni a sarkokban, hogy biztosak legyenek benne, senki se járőrözik.

Először a B csoport szektorában álltak meg. Arissal és Rachellel szerettek volna találkozni, akiknek ugyanolyan kulcsuk voltak a szobájukhoz, mint Thomasnak és Teresa-nak. De mikor Teresa bekopogott Aris ajtaján, semmilyen válasz nem érkezett. Aztán próbálkoztak Rachelnél is. De most se érkezett válasz.

Teresa a különleges képességükkel szólt Thomashoz. Ezek most vagy mélyalvók, vagy totál engedelmesek vagy pedig megszegték a szabályokat úgy, mint mi.

Thomas bólintott. Oh, hát. Muszáj most köszönnünk Newtnak és nekik is?

Teresa bólintott, és Thomas mutatta az utat, haladtak előre a folyosókon és a lépcsőkön, örülve a gyér világításnak. Teresa kommunikálta felé a tervezett útvonalat, amit a kameramozgásokból tervezett meg, hogy így találja ki a legjobb irányt, hogy hol kell megállniuk és várakozniuk. Végre befordultak az utolsó sarkon az A szektorhoz közel, mikor hirtelen lefagytak.

Egy kisfiú állt a folyosón, olyan hét vagy nyolc éves lehetett és kicsit kövérkés volt. A falnak dőlve ült és a kezeit átkulcsolta a térdén. Könnyes volt az arca, és mikor meglátta Thomast és Teresa-t, akkor hirtelen hullasápadt lett és felugrott a földről.

- Sajnálom. – dadogta. – Ne áruljatok be nekik.

Thomas közelebb ment a fiúhoz és a vállára rakta a kezét, próbálva vigasztalni őt.

- Minden oké, haver, mi is olyanok vagyunk, mint te. Nem kell félned.

- Mi a neved? – kérdezte meg Teresa.

Az egész tervük kudarcba fulladt, de a fiú olyan fiatal, olyan ártatlan és olyan rémült volt. A fiú könnyen újra eleredtek, és zokogás közben így válaszolt:

- Azt mondták Charlesnek kell eztán szólítani engem.

Thomas megrázta a fejét:

- Nos, ez elég béna. Inkább Chucknak fogunk hívni.

Forrás